Radioactive blogja

Mikulás vs. Athéné II.

Avagy nullával lehet osztani

Folytatván megosztó cikkemet, a Mikulás vs. Athénét, ami megtekinthető itt, ismét beleásom magam az óvodás és az ókori mitológia közös vonásaiba illetve főbb eltéréseibe. Aki olvasta cikkemet, ami továbbra is megtekinthető itt, tudja, hogy bizony a mikulás-mitológia nagyon is közel áll az ókori görög kultúrához, hiszen egyetlen műalkotással kapcsolatba tudtam őket hozni. Azonban nemrég az élet úgy hozta, hogy ha nem is személyesen, de mindenképp a való életben, mások életén át tapasztalhattam a mikulás-jelenség, a mikulás-szindróma meglétét. Ismét evokáció a helyzet, hiszen rájátszik a többek között Móricz és Ady által is leírt szindrómára, a háborús pszichózisra. A dolog megértéséhez ezt kell röviden, a teljesség igénye nélkül ismertetnem. A háborús szindróma egy valóban dokumentált jelenség, a háború voltaképpen irreverzibilis változásokat okoz a lélekben, az addig akár jószívű, család-centrikus embert (lásd Móricz Zsigmond – Szegény emberek) is képes megváltoztatni, akár vérengző, kegyetlen, szívtelen emberré is. Ez az embertelen lélek szakítja a múltat a jelenre, s ezzel itt egy újabb evokáció, a múlt jelenre szakadása, többek között Ady és Babits életművében lelhetők fel. a múltban pedig ott van az ókori görög kultúra is. Természetesen a háborús pszichózis esetén nem erről van szó, a barbár múlt kerül felszínre, így tehát a háború nem csak azért ártalmas, mert életeket vesz el, az egyén nem jelent benne semmit, egy katona halála messze áll a tragédiától, nem több csupán egy számított veszteségnél, hanem azért is mert az életben maradtak pszichéjében a társadalommal összeegyeztethetetlen cselekvéseket általánosít, automatizálja az ölést is. Ez a szörnyű szindróma hogyan kerülhet kapcsolatba a görög művészettel, mitológiával? Nos, ezek pozitív fogalmak, így természetesen nem a háborús pszichózis, hanem a mikulás-jelenség hozza meg a kapcsolatot számunkra. Amikor mindenki önmaga mikulásaként jót akar tenni, önkénytelenül is rászakítja a jelenre az ókori bölcsességet is, szándékai tiszták, a cél természetesen szentesíti az eszközt, így ezektől függetlenül, boldogító céllal ajándékoz, szebbé teszi a világot, de mivel?! Természetesen a múlt szépségeivel, ha máshogy nem is, tudat alatt feltétlen. Hiszen örömet okozni nagyon nehéz, még úgy is, hogy mindenkiben egy mikulás lakozik.

Mint ahogy az ókornak is, a bennünk élő, feltörni vágyó mikulásnak is vannak nehézségei, melyeket le kell küzdenie, erre példát a cikk előző fejezetében láthattok, a túlsúly gondját. De miért túlsúlyos valóban a mikulás? Bizonyára sokakban felmerült már a kérdés – eltekintenék a kivételektől. A mikulás nem csak nekünk, de önmagának is segíteni akar, ami érthető is, hiszen nem könnyű egy nap alatt a fénysebesség sokszorosával, az elégés veszélyének kitéve magát, végigutazni a Földet. Itt ismét tetten érhetjük az ókor egy fontos motívumát, az arany középutat és a mértékletességet. Hiszen a mikulás, s így önmagunk mikulása is mérhetetlen szeretetet akar adni, és még úgy is, ha ennek csak töredékét nyújtja magának, úgy is túllépi az említett mértéket. Ennek átlépése hübrisz, amivel a mikulás a túlsúlyával fizet, azonban őt ez nem zavarja, annyira boldogan éli életét, hiszen adhat. Gyermekek, felnőttek milliárdjainak. Ismét egy időtől független mondanivalóra lyukadtunk ki: vonatkoztassunk el saját hibáinktól, vagy orvosoljuk őket, vagy amin nem tudunk változtatni, azzal ne foglalkozzunk, hiszen mindenki különböző, mindenki úgy jó, ahogy van, ahogy Isten teremtette – állítólag. Itt ismét kilyukadtunk az ókori isteneknél, de ezt talán majd egy következő cikkben. Tehát ne akarjunk mások lenni, mint akik vagyunk, de abban legyünk jók.

Szóval él bennünk egy mikulás, ki tudatában van ennek, ki nem. Amikor adunk, ez kiteljesedik, s hagynunk kell, hogy átjárja a testünket ez az érzés. A boldogság egy útja a mikulás-lét elfogadása. Miután elfogadtuk, képesek lehetünk addig lehetetlennek hitt dolgok véghezvitelére is. Természetesen nem utazhatunk repülő rénszarvasokkal, hiszen egyetlen mikulás-alapérzés van, ez oszlik szét az emberiségben, így egy-egy ember csak egy kis részét birtokolhatja, ami elég ahhoz, hogy életét egy új szemszögből nézze, s így elérje a várva várt boldogságot. Vannak, akik már tudják, hogy lehetetlen dolgokat is végrehajthatnak így. Ilyen például egy nagyon jó barátom, „A” édesanyja. Ő már egy új nézőpontból szemléli az életét, s segíti ezzel „A”-t. Szóval az esettanulmány a következő: „A” édesanyja lecseszte, azaz leosztotta őt azzal, hogy semmi házimunkát sem csinál. Nézzük csak meg ezt jobban:

„A”/házimunka = C (egy konstans, ami majd a leosztás következtében kialakul.) De házimunka = 0, hiszen „A” semmit sem csinált, vagyis a tény az, hogy bizony „A” édesanyja osztott nullával! Felszínre tört benne önmaga mikulása, s hozzásegítette a lehetetlennek hitt művelet megtételéhez! Ezen az apróságon át pedig láthatjuk, hogy ha hiszünk a mikulás-létünkben, akkor minden erőnk meg lehet ahhoz, hogy sikeresebben, boldogabban éljünk.

A Mikulás és Athéné, avagy a mitológiai igazságok

Egy matematikus elme bolyongása az irodalom világában

Mi a műalkotás? Joggal kérdezhetjük, s a mai állapotokat elnézve, szinte minden lehetne műalkotás. Én egy igazán egyedi megoldással hoztam létre művemet. Valójában a műalkotás értéke nincs arányban az elkészítés idejével, hiszen a képen látható mikulássapka Athéné fejére ejtése beletelt vagy 0,5s-ba, csak így matekosan. Látható tehát, hogy a műalkotás meredek. No, nem (csak) mert látszólag egy kész viccnek tűnik, hanem mert az érték-idő grafikonon bizony a függvény meredeksége igen nagy. Valljuk be, 0,5s alatt ehhez fogható látványt generálni valóban kihívás. Ha már megszületett a műalkotás, mely láthatóan kapcsolatot teremt a két mitológiai kör, az óvoda és az antik görög között, vizsgáljuk is meg azt jó elemző módjára.

Először a műalkotás jelentőségét tárgyaljuk át alaposabban. Ugye az jól látható, hogy a kapcsolat megszületett a már említett mitológiai körök közt, így, ha a dolgok mögé nézünk, láthatjuk, hogy az óvoda és a görögök között is kapcsolat van. Természetesen valóban van! A görögöknél a taníttatás fontos volt, és a taníttatás egy ága az óvoda, így tehát joggal kapcsoltuk össze a két mitológiát. Korszakokat átívelő kapcsolatot fedeztünk fel. De még mindig nem értjük pontosan, hogy mit akartam a művel. Hiszen a mögöttes tartalom fontosságát nem tudom eléggé hangsúlyozni. Mert van. Tényleg. Komolyan.

A mögöttes tartalmat tehát próbáljuk meg felfejteni. Athéné Athén védőszentje is, s a „bemikulássapkázása” elárulja nekünk, hogy voltaképpen a télapó is kapcsolatban áll Athénnal. S mivel az istenek léteztek, a görög mitológia szerint, s valljuk be, ember legyen a talpán, aki bebizonyítja, hogy mégsem, ezért logikusan következik, hogy a télapó is létezik, hiszen ha nem létezne, egyszerre létezne is meg nem is, ami lehetetlen, tehát biztos, hogy létezik, sőt, a télapó köztünk jár! Méghozzá mindenhol, hiszen nem csak Athénban voltak az istennő számára épített templomok, hanem görög városok sokaságában. Így bárki lehetne télapó, bárki. De gondolkozzunk ezen el egy kicsit. Valóban így van ez? Természetesen igen, hiszen a „télapóitás” a meglepetés, az öröm okozását is takarja. Tehát minden ember kicsit egymás, és önmaga télapója is, hiszen igazán nagy meglepetéseket magunknak is tudunk okozni. Ezzel pedig máris bebizonyítottuk, hogy a görög mitológia, melyet (jobb esetben) elsajátítunk a gimnáziumban, és gyermeki énünk télapója együtt, harmóniában él bennünk.

De miért éppen Athéné? Nos, a választ megkaphatjuk, ha tekintetünk Athéné dárdájára és pajzsára szegezzük. A mikulás-lét voltaképpen egy folyamatos harc, az élettel, a kívánságokkal, a hideggel, mely mind fizikai mind lelki valójában manifesztálódhat, és az utazással. Ezt élik át az emberek is, amikor kedvesen meglepetést akarnak okozni, ami valljuk be, nem könnyű. Így egyfajta létharc érzetet kelt bennünk a mű, sőt, egyfajta létösszegzést is. Életünk két fő állomását láthatjuk, a fiatalkori bohém télapó-képzetet és az idősebb kori bölcsességet, így a mű lefedi egész életünket, mely, a dárdából kiindulva folyamatos harc a jobbra törekvésért.

Természetesen aktuális mondanivalója is van a szobornak. Télapó-képzetünkben az öreg, szakállas, és lássuk be, kövér öregembert nehéz azonosítani Athéné kecses, jobb esetben szőrtelen alakjával. Itt pedig kirajzolódik korunk problémája, a túlsúly. A télapónak segíteni kell lefogyni! A télapó álmaiban a maga Athéné-képzetét alkotja meg, vele azonosul, s mikor felkel, elkeseredve látja saját testének állapotát, így elhízottságát, s kezdeti kopaszodását, melyet munkája során sapkájával takar. Így voltaképpen a télapó ellen a télapó-képzet fordul, hiszen feladata az öröm okozása, de ő maga boldogtalanná válik. Elviselhetetlen fájdalmak gyötrik a kedves öregembert, s ezzel mindenkit, az egész emberiséget. Saját magunk télapóiként el kell gondolkoznunk, hogy eddigi életünket egészségesen éltük-e le, így, ha saját lelkünkben felparázslik a nyugalom tüze, sokkal eredményesebben tehetjük könnyebbé a világfájdalom elviselését embertársaink számára. Itt kiderül tehát, hogy az alkotás értékszembesítő, hiszen két értékrendet, az ókori görög mitológia tökéletes emberalakját szembesíti a gyermeki télapóval. Egyértelmű felsőbbrendűséget persze nem állít fel, hiszen hiába látható az alkotás nagyobb részén Athéné, a tetőponton mégis a mikulás-mitológia fontos eleme, a mikulássapka látható. A gyermeki télapó-képzet egyébként sugallja a gyermeki áratlanságot, hiszen az egészen kis, még a nagyvilág által megfertőzetlen gyermek csak a lélek tökéletességére ad, a test nem érdekli, így helytelen előítéleteket nem állít fel. Ezt belátva mondhatjuk, hogy minden ember lelkében ott van a jóság, csak az antik görög megfelelés-kötelesség elnyomja. Ez minden idők társadalmi szabályaira fogalmaz meg kritikát. A társadalmi szabályokat élénken tükrözi a dárda és a pajzs is.

A szobor ráadásul egyfajta állandóságot is sugall, voltaképpen időtől és tértől függetlenül elemezhetjük, aktuális problémákra is, mint ezt az előző bekezdésben láthattuk. Bárhol megszülethetett volna, bármikor, s mindig érvényes a mondanivalója. A szobor az ellentétekre épül, s gondos, előre eltervezett munkával készült, s így kaphattunk ennyire összetett alkotást. Mivel gondos előkészítés előzte meg az alkotást, joggal mondhatjuk, hogy a tradicionális alkotásmenetet követve készült. Ez az antik görög kultúrára jellemző, ezzel is korokon átívelő mivoltát sugározza a mű. De ne higgyük, hogy ezzel kicsit is felülkerekedhet az antik mitológia az óvodás mitológián. Látható, hogy fakó, egyszínű antik részével a szobor inkább alárendeli magát a mikulássapka vidám színének, mely ráadásul melegségével a télapó szeretetét tükrözi. Így ha valamerre, akkor mindenképpen a télapó-képzet felé húz a mű. Az alkotás antik része ráadásul nehezebb anyagból készült, így az antik kötelesség, a megfelelni muszáj képzet lassú elsüllyedését is szimbolizálja, ami szintén korokon átívelő gondja az emberiségnek, hiszen az őseink által felállított társadalmi szabályok ismerete elengedhetetlen, időtől függetlenül. A mű továbbá evokálja Adyt, pontosabban a költő „mégis-morál” elképzelését, hiszen mivel nem hordoz egyértelműséget abban, hogy melyik mitológia kerekedik, vagy kerekedhet felül, s csak enyhe utalásokat tesz a mikulás-mitológia erkölcsi felsőbbrendűségére, reményt hagy a reménytelenségben az antik görög kultúra számára, tudván, hogy valószínűleg nem az fog erkölcsi győzelmet aratni, mégis egyfajta bizalmat sugároz felé.

Erőltetettnek hangzik? Lehet. Van benne igazság? Van. Mind iróniai, mind irodalmi szempontból. Az irodalmár, vagy legalábbis humán beállítottságú olvasóktól utólag is elnézést kérek, "rejtve" van ugyan, de éles az ironikus él.